Nov. 14-én Kolozsváron, a kerekdombi református templomban adták át a Diaszpóra Alapítvány Czedler Márton- és Földes Károly-szórványdíjait. Vetési László lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke elmondotta: idén immár hatodik alkalommal kerül sor e díjak kiosztására. Idén elsősorban az otthonteremtőket, a kicsikre, a fiatalokra figyelőket jutalmazták. Azokat, akik bentlakást, tábort, közösségi keretet tudtak teremteni a szórványban élő magyar fiatalok számára. Jenei Tamás, az alapítvány alelnöke a díj jelentőségét méltatta. A Földes Károly-díjat a magyarköblösi gondnok, a 75 éves Terebesi László vehette át, aki 1945-től gyülekezetének kántora. Az előző rendszer legsötétebb éveiben is tartotta falutársaiban a lelket, heti rendszerességgel istentisztelet volt a faluban. A Czedler Mártonról elnevezett díjjal Dobai László székelyudvarhelyi lelkészt jutalmazták. Szórványlelkészként hosszú évekig a Hunyad megyei hátszegi egyházközség szétszóródott magyarságát gyűjtötte össze. Geréb Zsolt teológiai professzor laudációjából azt is megtudtuk: 1990-ben pályázat útján foglalta el lelkészi állását a székelyföldi városban, ahol lázas munkába kezdett a református diákotthon megteremtéséért. A 4 emeletes, 120 férőhelyes bentlakás ma már számos, szórványból érkezett magyar gyerek számára jelent biztos menedéket az anyanyelv megóvásához és a református hit megtartásához, elmélyítéséhez. Díszoklevelet az anyanyelvi szórványtáborok szervezői kaptak: Tatár Mihályné Péterffy Irén nagykendi és Kabai Ferencné Hegyi Gitta szamosújvári tiszteletes asszony, valamint Lukácsi Szilamér erdőcsinádi lelkész. Kolozsvári teológusok részvételével evangelizációs hét rendezéséért a petrozsényi gyülekezet kapott emléklapot. /Díjak a szórványmagyarság támogatására. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 18./
2000. augusztus 25.
Vetési László tiszteletes a vele készült beszélgetésben a lelkész, a gondnok, a presbiterek felelősségét emelte ki. A szórványban, a szorultságban minden lehetséges, unitárius, evangélikus, ortodox gondnok, presbiter egy-egy református gyülekezetben egyáltalán nem feltűnő. Belegondolni is rossz abba, hogy hol vannak a felszámolódott magyar falvak legnagyobb értékei: a kegyszerek, úrasztali terítők és egyéb műkincsek. A gyülekezetek maradékai tehetetlenek. ″Mit is várhatunk a saját erejükből a némai és kecsedi négy, az ormányi három lélektől vagy a Cege melletti Göctől, ahol egy család, két személy az utolsó tanúja egy hajdani népes múltnak.″ - folytatta a nehéz helyzet felvázolását Vetési. A legnagyobb baj egy kis gyülekezetben, ha nincs lelkész. ″Ilyenkor nagy visszaélések is történnek, a gondnok, a presbitérium abból él, hogy nincs lelkész. Sokszor az egyházi tulajdonban lévő kertekből, gyümölcsösökből élnek, annak terméséből kínálnak meg minket, vagy meg sem kínálnak, csak kifőzik több száz liter pálinkáikat, maguknak - de a templom omolhat.″ Azonban vannak ezekkel ellentétes esetek is. Például a Dés melletti Radákszinyén Hunyadi Feri bácsi és Anikó néni - a harminc lelkes gyülekezet helyett - saját megtakarított pénzükből javíttatták meg falujuk templomát. - Október végén "az utolsó magyar″ díszoklevéllel tüntették ki a Kis-Szamos menti Kecseden Kecseti Ferencet, a Füzes menti Göcről Szabó Istvánt és a magyarigeni Eőry Istvánt, Köblösről Terebesi Lászlót /Nagy Ágnes: Beszélgetés nagytiszteletű VETÉSI LÁSZLÓVAL. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 25./
